Itt állok most - ennyi az életem?
Sajgón, elvágva, nincs benne értelem.
Óriási erdőtűz egy apró szikrából
Melyet hömpölygő árvíz mostott el útjából.

Szikla vagyok, melyet egy kéz széttört,
S szívének árja finom homokká őrölt.
Szikla, melynek egykoron szíve volt
De mától az egész egy üres, szürke folt.

Aggódó szemmel, mint anya a fiához
Fordulok sorsomhoz, a mocskos galádhoz
Kezemben éreztem, kicsúszott közüle
Most egy ocsmány troll kacag mögüle.

Ki ez a troll? S miért röhög rajtam?
Átszúrta testem, én meg csak hagytam.
Először fájt, majd elöntött a tűz
Fejfám nem más, egy korhadt fűz.

Szakadt az eső, lett tarka szivárvány
Egy szempillantás alatt vitte el az ármány.
Kisüthet még a nap, de engem meg nem talál
A sugarak nem jutnak a fekete föld alá.

Elönt a tűz, elkap a félelem
De már nem számít, nincs többé életem.
Egy szívem volt, azt is elvették,
Kifacsarták, s a szemétbe vetették.

Dögkútnak mélyéről gőzölög fel lelkem
Homokkal szórják le bűzlő szeretetem.
Nem kell az senkinek, de ne vésszen kárba
Gaia szívja majd undorral magába.

Hol testem nyugszik, élet már nem hírlik
Húsomból s véremből több virág nem nyílik.
Lelkem száll felfelé, levegőt szennyezve
Emberek ezrei szívják be szenvedve.

Ezerszer próbáltam őszintén szeretni
Egész életemet Egy köré rendezni.
Eredménye mégis mindig ugyanaz lett
Egyetlen csavarás, s elnyelte enyészet.

Próbáljam még? Minek? Látom, ez a sorsom
Érzelmekből egyszer, s örökre, most ki kell fogynom.
Széttépem lelkem, s felrúgom galádul
Lehelet megszegik, az üres test aláhull.

Egy lehettem volna, egyes egyedül
Most mégis egy lettem a sok közül.
A Sorskerék forog, az őr türelmetlen
Vesztek, s távozok, kiégve, dicstelen.

Ó, te nagy büszkeség! Miért élsz, miért vagy?
Veled élnem miért kell, életem miért hagy?
Látom ám a célod: kihasználsz, s kiröhögsz,
Hitegetsz, majd itthagysz, de azért még leköpsz.

Van ennek célja? Hogyanja, mikéntje?
Életem kérdőjel, miértnek miértje.
Bárhogy is próbáltam, te jól megtervezted
Megírtad sorsom, s ellenem szervezted.

Távoli reményfolt, kellesz is énnekem!
Kibírom nélküled, nem vagy te élelem.
Testem bár üres, többé már nem félek,
Nincs is már mitől, hisz nincs benne lélek.

Azt mondták, ez lesz az, érdemes hát élni,
Éreztem is, s naivan mertem biztosra vélni.
De a sors közbeszólt, s kitépte Belőle,
Több tüzet többé már nem látok felőle.

Óriás szemekkel néz le rám a remény
De nem merem nézni, hisz nem lehet enyém.
Itt volt és küzdöttem, majd belerokkantam
De egy váratlan pillanatban lélekben meghaltam.

Életemnek első igazi értelme
Felrúgtam mindent, érte, mindent csak őérte.
Tán dúdolja még rég kihűlt dalom
De messzire lökött, füllel már nem hallom.

Fülnek messze van, lelkem már nincs
Kezében maradt, mint egy elszakadt hajtincs.
Küzdhetek, de minek? Életem romhalmaz
Eltörtem belülről, s nincs, aki megragaszt.

Itt állok most - ennyi az életem?
Nekem már nem kell, ha nincs benne érzelem.
Eldobott végül egyetlen reményem
Maradék életem vesszen a szemétben!